Beérkezett pályaművek
Nemzetközi irodalmi pályázat

Simon Szilvia

Lágyan ringató este

Lágyan ringató este,

arcod elém festve,

elpihen minden.

Békesség száll,

melódiák dallamán

érkezel meg.

Csendességed

mint egy táncosléptű

álmodás,

színes, karcsú

varázslatos

mozdulat..

karjaid lágyan ringató

csodák

s én

belélegezlek.

Leírhatatlan könnyűsége

a Pillanatnak.

Finta Kata


Álmodozás...

Oh! - siess hozzám, ragyogjon arcod,
mert ha rám nézel, oly' boldog vagyok,
mindenkor jó lenne melletted élni,
ölelő karodban boldogan pihenni.

Múlik az idő, mindig téged várlak,
az idő múlását nézem az órámat,
Telihold kukucskál be ablakomon,
te ott vagy, abban reménykedem.

Meleg tekinteted, ha rám emeled,
szemed bársonyát rajtam felejted,
ha kitárod karjaid énfelém,
repülök hozzád úgy, mint akkor, rég'...

Azt a boldog órát sohasem feledem:

forró csókjaidtól lángolt a szívem,

bársonyos alkonyán őszi falevelek

színes szőnyeget nekünk terítettek,

mert egymásnak fogadalmat tettünk:

jövőnket örökre összekötöttük,

majd tél multán jött tavaszi kikelet,

frigyünket szenteltük templomi esküvel.

Úgy szeretném, ha drága orcádon

mindig boldogság sugarát láthatnám,

a gondokat tőled távol tartanám,

boldogan járnánk a hosszú élet útján...

Csillaghullás


Augusztusban hullnak a csillagok,
e látványnak én a rabja vagyok.
Nézem a fénytől ragyogó Eget,
olyankor az ajkam imát rebeg.

Mindenkor csodás a csillagos ég
bámulom már sok-sok éve, rég'.
Lelkembe olykor nyugalom száll,
mert elértem a boldogságot már.

El akartam érni a hullócsillagot,

röpködtem köztük a fellegekben.

A Tejúton még nem sétáltam,
de ragyogását már csodáltam.

Eszembe jut egy ifjúkori nyár,

mikor egymást némán átkarolva,

szorosan,kéz- a kézben álltunk,

s a fénylő eget együtt bámultuk.

Akkor választottunk magunknak

csillagot, hogy később ránézve

az a szép este jusson eszünkbe,

amit nem feledünk el sohase'.

Nézem a szikázó égi csatát,

sötét felhőből leomló csodát,

amikor minden szívdobbanásra

a magasból száll egy csillagcsoda.

A meteorok augusztusi estén

sziporkázva futnak le az égből,

haladnak a megsemmisülés felé

s lassan eltűnnek a szemünk elől.

Azóta figyelem az égi csodát,

Göncölszekér legkisebb csillagát.

Úgy érzem, mintha rám tekintene,

mint valaha nagyon rég' tette.

De a Göncölszekér kis csillaga

örökké ragyog fenn a magasba';

csillahulláskor is a helyén marad

a szerelmesek vigasztalására;

- tán' mert érzi, hogy itt a Földön

- ilyenkor szívek lobbannak lángra!

Horváth Pál

A CSILLAGOK

HALLGATNAK

A csillagok hallgatnak,

S a távoli bérceken

A jázminok közt,

Játékos angyal áll,

Egy szép szőke

Tündérleány.

Mint régi regékben,

A tündérleány,

Minden este

A párját leste,

Hogy jön-e már,

Mert szerette,

Hisz ő volt

A Kedvese.

Majd az éjben,

A jázmin illatától,

A tündérleány

Lassan elszenderül,

S szíve verése halkul,

S ahogy álomba merül,

Szerelméhez repül.

VÉNUSZ

Az ezüstös felhők arany sugara,

Fátyollal vonja be az eget,

Remegnek, a felszálló fellegek,

Egy tündér cikázik, a felhők felett.

Mikor egy csillag lehull,

Azt mondják, hogy egy élet kimúl,

De mindig jön egy újabb nap,

Amikor egy új élet indul.

Csillagok ragyognak odafent,

S az Esthajnalcsillag fénye,

A csillagok közt, a magas égben,

Utat mutat, a távoli messzeségbe.

A szőke hajú tündér, magyar neve,

Tündér Ilona, de Ő a görög

Heléna Tündarossza,

Vénusz, a szerelem csillaga.

Te vagy, az égi menyasszony,

Esthajnalcsillagom, tündéri csillagom,

Ott fent a magas égen, ragyogj még

Sokáig, tündéri fényességben!

A KÉT BARNA SZEM

Mióta megláttam,

A két barna szemed,

A boldogság szekerén,

Együtt utazok veled.

A világ is szebb lett,

És miért ne lett volna,

Mikor szemed fényét,

Látom, minden pillantásban.

Mindig keresem tekinteted

S szemed sugarába,

Sokszor eltévedek.

A teremtés vagy nekem,

Ki teremtett, őt is szeretem.

S ha csillag volnál,

A messzi égen,

Repülnék hozzád,

A Göncöl szekéren.

DE JÓ LENNE...

De jó lenne újra, fiatalnak lenni,

Nyári napsütésben, nő keblén pihenni,

Futni a réten, pillangót kergetni,

Egy szép kislánynak, virágokat szedni,

Szerelmemet, csókommal itatni,

De jó lenne újra, fiatalnak lenni.

Élvezni az élet, harmatos illatát,

Nézni szerelmemnek, bűbájos mosolyát,

Beszívni az ifjúság üde illatát,

Megfogni a kezét, vállamra hajtani a fejét,

Szerelmet vallani úgy, mint régen,

Ott, azon a zöldellő tavaszi réten,

Futni és nevetni, örökké szeretni,

De jó lenne újra, fiatalnak lenni!

TE VAGY AZ ÁLMOM

Úgy futnak a napok,

És úgy múlnak az évek,

S a fátyolos messzeségben,

Álmodozva mindig,

Csak téged nézlek.

Mert Te vagy nekem,

A Tündérem, a Szépségem,

A szívemben lakó,

Örök Szerelmem.

A selymes hajadat csodálom,

Két szép szemedet imádom,

Bőröd illatát kívánom,

És ölelésed, az álmom.

Kulcsár Kata Zsuzsanna

Kémia

Amióta elmentél aceton vagyok

univerzális oldószer savban és bázisban is oldódok

Nélküled.

A láncvégi oxo csoportom láncközire vált

s erélyes oxidálószerrel várom a lánchasadást

Nélküled.

Veled atomrácsos voltam, áthatolhatatlan, szilárd

most alig tartja össze testem a diszperziós kölcsönhatás.

Ó te kovalens kötések gyöngye! Maga vagy a nemesgáz szerkezet!

De én most itt ülök a sósavban, lassan hidrogént fejlesztve

Nélküled.

Ha rézszulfát vagyok, nem tudsz megcsinálni egy biuret próbát

ugyanis te vagy a nátrium hidroxid, nélküled nem mutatható fehérje oldallánc.

Neked adnám protonom, osztoznék közös elektronon

de ha nem vagy itt magam az elektrontöbbletnek átadom

Mint rézzel a sósavban nem történik semmi

szolidan passziválodom és ennyi

krumplit kötöznék karomra, ha keményítő lennél,

mint a dezoxiribonukleinsavam csak az enyém lennél

Veled minden reakció csak exoterm lehet

ugyanis ontod magadból azt a jó meleget

Redoxireakciónkban szolidan oxidálsz

s bennem ettől egyből felmegy az oxiszám

Csak egy szuszpenzió vagyok, pedig kolloid lehetnék

Nátrium kálium sóimmal (te nagy karbonsav)

folyton szappanoznék

Csak ülök itt a kémcsőben, jönnek-mennek ionok

de nem ütközöm senkivel, nélküled nem tudok

Mióta elmentél üres héjam

3p6 helyett nekem csak 2 van (3p2)

Nem értem miért nem vagy itt

akár az oldódást

nem tudom hogyan kell felvenni a megfelelő hatványt

Most a reakcióhő is pozitív, a reakciónk endoterm

a lehűlés beáll, a környezeti energia átvette a helyet

Alkán voltam veled, együtt tökéletesen égtünk

Most meg acetilénként megyek, kormozó lánggal végül (feketén)

Fekete réz oxid vagyok agyon melegítve

De Te, te etilalkohol vörössé eredítve

visszacsinálhatsz.

Péntek Gábor

Szerelmemnek

Szeretnék a puha paplanoddá válni,

Nyakad hajlatából lopni illatot.

Melegítem tested, így most már nem fázik,

Érezném, hogy éppen jó helyen vagyok.

Végigcsúsznék lágyan csupasz karjaidon,

S mint gyermek, ki édesanyjára talál,

Átkarolnám nyakad, hasad, melleidet,

Lélegzeteiddel te mozdítanál.

Bőröd lennék, ruhád, dombok, völgyek őre,

Erdőd lombjai közt repdeső madár,

Betévednék lassan combjaid közé is,

Forró öleléssel te szorítanál.


Ölelések

Egyetlen szertelen ölelés az élet,

Egyetlen végtelen ölelésben élek.

Azt, amit most iszom, más már itta máskor,

Azt, amit most látok, látta látomásból.

És amit most teszek, hullámokat indít,

Ölelkeznek azok másokéval mindig.

Ölelem a földet, ölelem a napot,

Ölelem az időt, mi nekem adatott.

Ölellek, csodállak mindenestül Téged,

Terajtad keresztül az egész mindenséget.

Egyetlen szerelmes ölelés az élet.

Egyetlen végtelen ölelésben élek.

Király Magdolna

Reményének

Bízom, hogy lesz egy Világ,
Amelyben boldog lehetek Veled.
Tudom, hogy fájni fog, ha elveszítelek.
Szörnyű vihar dúl majd szívemben,
S nem tudom, bánatomban hol keresselek.
Ha majd a fájdalom könnycseppjei gördülnek arcomon,

Titkon bízom, hogy visszatérsz egy fénylő hajnalon.

Egyszer úgy is elmúlik a bánatom,
Tudom, hiába fáj nagyon.
Bízom, hogy minden rendbe jön.
Bízom, hogy elszáll majd a köd.
Kezem - kezedben, ajkad - ajkamon.
Megpihenünk egy csendes hajnalon.

Az idő rebben

Tarka képzetek, drága dallamok.

Veletek vándorolgatok.

Várj még! Ne menj még! Itt vagyok!

Úgy vágyom, szomjazom a pillanatot.

Úttalan utakon, félúton megállnék.

Édes tavasznak hírmondója lennék.

Elkapnám a kósza gondolatokat.

Megragadnám, de elröppen, elszalad.


Sarjadzó élet

Kristálytiszta tó:

Olyan hívogató.

Benne buján sarjadzó élet,

s a szélén kismadár rakott fészket.

Otthona körül csodás csendélet.

Laknék én is benne.

Ha a lelkem énekesmadár lenne.

Szabadban nagy barangolások.

Szerelmes, édes találkozások.

Lassúbb, de szabadabb élet...

Ennek ellenállni vétek!

Elfogadni szeretnélek:

Szívemet csábító szerelem-ének.


Aggodalom

Kedvesem eddig gondolatom nem olvastad még.

S talán, hogy versem hozzád szóljon erre vártál rég.

Itt vagyok, Rád gondolok.

Egy könnycseppet fáradtan szétmorzsolok.

Ébren álmodom Veled:

Látod, az emlékezet sosem feled.

Mégsem tudom ki is lehetsz.

Alakod már nem ismerem.

Te lettél számomra az ismeretlen,

Kit letördelt a vihar, ami oly kegyetlen.

Eltaszítasz: íme, ahogy akartad,

Mind aki, szeretett magadra hagy.

Szolgálsz. Hisz szolga lettél.

A drog nyomorúságos rabja vagy!

Az élet zajló, nagy tengerében elvesztél.

Áldozat. Igen, áldozat lettél!

Még most sem tudod, hogy ezzel mit tettél!

Akarat, erő már nincs semmi benned.

Nem gondolsz többé szerelemre.

Magadat taszítod örök gyötrelembe.

Nem tudom, az életed vége mi lehet.

Remélem, az ég melléd rendel egy segítő kezet.

Kell, hogy óvjon!

Kell, hogy beléd szeretetet oltson.

Kell, hogy az úton ketten haladjunk tova.

Gyűlölség ne gyötörjön soha!

Farkas Noémi:

Kétkedő szív

Fagyos gondolatok húsba maró

Karmai ölelik át szívemet,

Mit mondhatnék, mikor kételyeim

Sorvadt sorait olvasom benned?

Félelmek gyötrő hada hullámzik

Végig minden egyes tollvonásban,

Kételkedve abban mi adatott,

Nem létező iránt vágyódva vissza.

Szívem kérdőre vonja magát,

Összeforrt szilánkjai széthasadnak,

Vért verejtékez bízva benned,

S félve kiáltja: Maradj magadnak!

Vasakarattal küzdve köhögöm ki

Utolsó cseppnyi szeretetem,

Viszonzást nem kapva, s nem várva,

Erejét elszívja a köztes végtelen.

Talán kételyekkel tűzdelt léttel

Szalasztod el, mit a pillanat adhat:

Apró örömeit és a mindent

Megremegtető szeretetet.

Talán kétes sóhajaid szíved

Bejáratán zárként kattannak,

S nem veszed észre mily vérző sebet

Ejt a köré szőtt szögesdrótfonat.

Vajon hova tűnt az egykori érzés,

Lángoló szerelmed hova lett?

Mire vágyik szíved a legmélyén?

Tán mi volt, mi nem, az is odaveszett.

Belül még egy bágyadt pislákoló

Parázs, ami érted izzik és él,

Áltató szóval, hamis ígérettel,

Kérlek, ne oltsd el annak tüzét!

Csakis gyengéden érintheted meg:

Igaz érzelmekkel tápláld és védd!

Eliza Beth

Mortem

Csak állt a szakadék szélén moccanatlan. Gyönyörű volt. Hibátlan, kreolos bőre feszes, alakja valószínűtlenül karcsú, mégis formásan domborodott, ahol kellett. Éjfekete haja a derekáig omlott, bele-belekapott a szél, ahogy hosszú, bő szoknyájába is. Égszínkék szemét tágra nyitotta, nem pislogott, nem zavarta a fény, nem is látott. Lélekben távol járt.

Mortem számára még sohasem volt ilyen nehéz a várakozás. Mindig egykedvűen nézte végig a haldoklók távozását, türelemmel kivárta utolsó sóhajukat, meg sem fordult benne, hogy bármit tegyen életben maradásukért. Sok halált látott, ezét a lányét is többször, bár az utolsó kettő szokatlanul megviselte.

A lány dacosan magasra emelt állal tűrte a hódító hadvezér mohó tekintetét. A férfiban felszökött a vágy a finom úri kisasszony láttán. Tudta már, hogy ezt a zsákmányt nem fogja megosztani urával és parancsolójával. A király érje be a többi foglyul ejtett nővel. Van elég, akiken kiélheti szenvedélyét. Ez az egy az övé! Kéjes gondolatainak tüze felhevítette testét, szeme perzselt, alig várta, hogy végre magára maradjon ezzel a gyönyörűséggel. Kössétek az oszlophoz! - parancsolta, és kizavarta a katonáit azzal, hogy csak fővesztés terhe mellett léphetnek be hajnal előtt a sátrába.

Nem várta meg, hogy elcsituljon a tábor, nem érdekelte a lány sikolya sem. Ha meghallják, hát hadd hallják! A tőre hegyével, apránként hasította ketté a kisasszony ruháját. Élvezte, ahogy remeg a szája széle. Tudta, hogy fél, de még tartotta magát, bár a szemét már lesütötte. Amikor a melle kibukkant a kelme alól, megpróbálta kiszabadítani a kezét, hogy eltakarja magát, de csak azt érte el, hogy az anyag lecsúszott a válláról, még többet láttatva. A férfi bevadult, tépte-szaggatta a vágyait gátló ruhát, mígnem a lány fedetlen testtel állt előtte. Két keze még a sátorrúdhoz kötve feszült hátra. A hadvezér villámgyorsan vágta el a köteléket, ledöntötte a lányt a földet borító medvebőrre, és teljes súlyával leszorította. Fél kézzel tette szabaddá magát. Agya elködösült, testét elborította a gyönyör. Nem figyelt a lány tapogatózó kezére. Váratlanul érte a szúrás. Azonnal meghalt. A lány kihúzta meggyalázója hátából a tőrt, és a saját szívébe mártotta.

Ott állt mellettük és figyelte őket. Nem érzett semmit. Nem kellett éreznie. Nem volt szabad éreznie. Szenvtelenül várta, hogy elszálljon belőlük az élet. Ahogy máskor, másokkal is tette. Most azonban megragadta a lány szépsége, mely átsugárzott a halálán is, és rabul ejtette őt. Őt, akit még soha senki sem látott, nem érintett, érzelemmel töltött el egy elhomályosuló tekintet.

Aranyszőke hajjal is gyönyörű volt. Szemében visszatükröződött az ég kékje, ahogy kitárt karokkal repkedett a réten. Szerelmes volt, életében először. Dalolt, csacsogott, túláradó érzelmeiben megölelte a szolgálólányt, aki elkísérte sétájára. Ő annyira boldog, hogy talán el sem viseli a szíve ezt a töméntelen örömöt. A férfi, ki élete párja lesz, ma délután érkezik, hogy megkérje apjától a kezét. Az udvar megköveteli az etikett betartását, ezért megadják a módját, bár tudja mindenki, hogy ez csak formális ceremónia. Körbetáncolta a szolgálólányt, szökdécselve indult vissza a kastélyba, mert megkondultak a harangok. Közeledik az idő! A hirtelen fájdalomtól megtorpant. Lehajolt, hogy megsimítsa sajgó lábszárát. Még látta elsiklani a kígyót, aztán megszédült. Mire a szolgáló segítséget hozott, elájult. Már nem láthatta érkező kedvesét.

Közönyös mozdulattal hajította a lány lába elé a csúszómászót. Az tette, amit az ösztöne diktált, megmarta a farkára lépő embert és elmenekült. Mortem elkísérte a lányt a szobájába, mellette maradt, míg a méreggel küzdött, de már nem olyan érzéketlenül szemlélte, mint rég. Néha önkéntelenül mozdult segítségre a keze, pedig tisztában volt vele, hogy felesleges, a lány veszíteni fog, hiszen érte jött. Lejárt az ideje, vinnie kellett... Soha nem tett még ilyet, de szívének utolsó dobbanásánál megsimította az arcát. Amint a bőrük érintkezett, tudta, hogy hibázott.

Az egyik pereskedő kalmár nem jött el. Bár a távolmaradás okát mély hallgatás övezte, az úrnő biztosra vette, hogy ellenfele egy éles tőrrel oldotta meg vitás ügyüket. Máskor, mások is megtették, s neki nem maradt más dolga, mint a jelenlévő igazságát kihirdetni. Most örült a viszály ilyetén megoldásának, mivel alig várta már, hogy szerelmese karjában fekhessen. Fáradt volt az egésznapos bíráskodástól, de kénytelen volt követni elhalt apja szokását, s havonta pontot tenni a birtokon elfajult tyúkperek végére. Remélte, hogy férje átveszi tőle ezt az idegőrlő feladatot, de azt mondta, előbb fogadják el az emberek, hogy új uruk lett. Mintha lenne más választásuk! Az úrnő határozott szándékkal ment férje szobájába, közölni, hogy ő már nem bírja tovább a birtokkal járó hercehurcát, különben is egy férfi sokkal alkalmasabb eme nemes feladatra.

Férje nem tartózkodott a szalonban, sem a könyvtárban. A nő kopogás nélkül nyomta le hálószobájuk kilincsét. Odadermedt a küszöbre. Azt hitte, örömöt szerez férjének meglepetésszerű érkezésével, de őt érte meglepetés, a kellemetlen fajtából. Az ajtónyitásra két borzas fej emelkedett fel a párnákról.

Sara két évvel azelőtt került a kastélyba. Az uraság befogadta leánya mellé társalkodónőnek az elszegényedett rokon gyermekét, aztán hamarosan megtért őseihez. Sara barátságot mutatott az úrnő iránt, aki kedvelte is... eddig. Rokonszenve szempillantás alatt füstté vált, főleg, amikor Sara viccelődni próbált, mondván, szívesen beveszik őt is harmadiknak. A férje mentegetőzni akart, de ő a szavába vágott, és csak annyit kérdezett: szerette őt valaha, vagy csak a hozománya kellett? Most is szeret, hiszen gyönyörű vagy, meg dúsgazdag, és szerencsére gyenge a szíved, kacagott Sara az úrnő sápadtságán, és kiverte kezéből a kupát, amibe reszkető ujjakkal vizet töltött magának az asztalon álló korsóból.

Mortem rezzenéstelen arccal nézte, de odabent, legbelül valami megmoccant. Érezte, nem lesz képes hagyni, hogy megint megtörténjen. Az előző két alkalommal uralkodott magán és nem avatkozott közbe...

Mindig ő jött el a lányért. Ha lett volna segítője, akkor sem bízza másra, de egyszemélyes munka volt az övé. Ritkán köszönték meg, nem is várta el, tette a dolgát, mert tennie kellett, ezt a sorsot szabták ki rá. Sohasem lázadt ellene, mostanáig. Nem akarta elvinni. Tudta, ha újra engedelmeskedik, abba ő is beleroppan. Csakhogy nincs joga kivételt tenni. Akkor sem, ha fáj. Még sohasem érzett ilyen fájdalmat, de lassacskán érteni kezdte az embereket. Felsajdult benne a különbség fizikai és lelki fájdalom között. Gyötrődött.

Azok ketten nem láthatták őt. Nem érzékelték a bensőjében dúló vihart sem. A lánynak még nem kellett volna távoznia, nem ez volt megírva számára. Ez a párocska itt belenyúlt a körforgásba. Legszívesebben magával vitte volna őket is, de mást gondolt. Döntése hirtelen volt és... tiltott. Az utolsó pillanatban visszalökte a lányt az életbe, de elvitte messze, nagyon messze, térben és időben egyaránt.

Elena újra meg újra átélte a borzalmat. A pillanatot, amikor ráeszmélt, ki az a férfi, akit mindennél jobban szeretett. Akkora pofont kapott az élettől, amitől az egész világa összeomlott. De hiszen ez a világ nem is az ő világa! Mortem építette köré hazugságból. Megingott a rátörő érzelmi vihartól, de öntudatlanul visszabillent egyensúlyi helyzetébe.

Sokáig küszködött a gyötrő rémképekkel, nem sejtvén, hogy az emlékei törnek fel lelkének mélyéből. Azok az emlékek, melyeket Mortem száműzött a tudatából, de végleg kitörölni nem tudott. Most mind a felszínen örvénylettek, és Elena látta összes eddigi életét, halálát. Benne a férfit, aki éveken át elhalmozta szerelmével, s most ott állt a háta mögött, várva bocsánatát vagy büntetését.

Amikor a lány felismerte az őt övező misztériumot, újra megvallotta neki szerelmét, amit eddig sem titkolt. Most már Elenáé a döntés. Ha nem elég erős elbírni a tudást, akkor megteszi azt a lépést, mely a mélységtől elválasztja, és...

Mortem nem mozdult, amikor Elena előrelépett. Gondolatban vele zuhant, elkísérte utolsó útjára. Ebben nagy gyakorlata volt, hiszen ezt csinálta, mióta világ a világ. De vége. Az Úr kénytelen lesz új Halált kinevezni, mivel a régi most meghal. Ironikus grimasszal az arcán lépett a szakadékhoz, és követte szerelmét.

ANGYAL BELLA

Virágba borulva

Az ég alja felszakadt,

betört a fény;

szemem még lehunyva,

nem sietettém.

Az ébredés álmot űző,

valót hozó;

s a szívem... oh, a szívem!

Vágyakozó.

A reggel becéző mosolya

csókkal köszönt,

de én még álmodám

azt a csóközönt.

Megáll a pillanat,

örök a szomjúság.

Bőröd érintve,

minő tébolyultság.

Egyetlen érintés,

s ébred világom.

Szerelmem ölelve

ismét virágzom.


Hajnali Hold

Hold úszik a hajnali égen,

Süti a Nap gyönyörű szépen;

Táncol a fény, bár húz az álom,

Ragyog egy csillag a szempilládon.

A Nap csókjával kelteget,

Mit az éj, már hiába rejteget.

Engem rabul ejt szépsége, s bája,

De még inkább tested forrósága.

Verdeső szívem szívedhez kötöm,

Karjaid oltalmába költözöm;

Csókod, s közelséged kenyeret ád,

Ragyogj fel Hold, s kívánj: Jó éjszakát!


Szerelmes szívek

A remény tejjel táplált,

Míg a bánat jól eltángált;

S én beleájultam a végtelenbe,

Vajha kapaszkodtam volna két kezedbe!

Vágyaim mégis valósággá lettek,

Ahogy az évek teltek;

S hol egykor tengettem életem szegényen,

Ott ringatott édesen reményem.

...Most este van, hanyatlik a nagy golyó,

Az a sárgán fortyogó égi folyó;

De búcsúcsókját még arcunkra leheli,

Szerelmes szívünket álomra tereli.


Tüzes csillagok

A fájdalom tán emlékké szelídül,

Mielőtt jelenem végleg megsemmisül.

A Hold sugarát tördeli a bánat,

A sok tüzes csillag lázad.

Emléked, azóta mozdulatlan bennem,

Midőn a halál árvává tett engem.

Lelkemet a bánat máig feszíti,

Miközben a szerelem... a szerelem telíti.

Édes szívdobbanás, angyali csókok,

S én, mint gyümölcs ajkán lógok...

Beledöbben lelkem, szerelmessé lettem,

S eközben bánatom némaságba rejtem.

Matyi

5 szerelmes vers

Szerelemdal egy szerelem nélküli létről

Megfojt engem testemnek szüzessége

S pirul lelkemnek apró büszkesége.

Oly szép gyöngédség ringat karjaiban,

Tiszta vagyok én mindig álmaimban.

Nem lángol fel, fel a gyehenna tüze,

Oly nyugodt lehet már életem szüze.

Mértékkel lépek fel érzelmileg én,

Megduzzad a jó lelkemnek peremén.

Béjét hintenek csodáknak fátylai

Az elmémre és dúsgazdag szívemre.

Nincs szükségem a Szerelem-elmére.

S a csodáimnak legnagyobb csodája

Nem plátói eszmében mutatkozik.

Ó gyönyörűm: az Éltem nem álmodik!

(2016. október 10.)


Ölelj magadhoz

Ölelj magadhoz, gyönyörű leány!

Érezzelek, mint föld az esőt,

Mely locsolja, gyengéden gondozza.

Felejtessed el a temetőt

Vélem, mert ó, érezni kívánlak.

S csak néked fénylenék, örülnék.

A legboldogabb, legcsalódottabb

E pusztuló bolygón én lennék.

(2016. október 16.)


Megfagyott érzelem

Odakint már a dér hunyorít

Az éjszakák fázósak lettek.

Fázós lett egyúttal test és szív

S a csodákon fájdalmat vettek.

A természet szégyelli magát,

Hiszen ontja, szórja hidegét.

Hunyorog a megfagyott föld is,

Mely siratja éltem érzelmét.

Ó, az az érzelem megfagyott,

Csírástól, gyökerestől elhalt.

Gonosz asszony verte tönkre őt,

S szívem a télbe hajlott, meghalt.

A nappalok fázósak lettek

Köreim nagy csarnokaiban.

Szívem eltemetődött szépen,

Csúnyán az Asszony kriptájában.

(2016. október 26.)

A hajnal szerelmese

Piruló arc fénylik fel a sötétben,

Szememet vakítja meg a csodálat.

Éhes farkasként feléje rohanok,

Hisz az éhség dorombol a lelkemben.

Hiszem, hogy megragadom a csodákat.

Akarom érinteni a csodákat,

Elsőként a piruló, fényes arcot.

S lám, a hajnal is éledezni látszik,

Majd érinthetném a hófehér nyakat.

Csenhetnék arról az arcról egy csókot.

Csókjaink közösen záporoznának

S tetőfokra hágna fel az ölelés.

A szenvedély rózsafája kinyílna,

Hálákat rebegnénk mi Cupidonak.

Szerelemben törne fel a törekvés.

Ezt akarom, halálosan kívánom,

Álmából már felébredt a hajnalunk.

Menny és pokol között is lángol lelkünk.

Oly szép és gyönyörű vagy te, angyalom!

Mi örökké egymásért élünk s halunk.

(2016. november 6.)


A mi szerelmünk

Én mindig sírva futottam utánad,

Sírtam kisgyermekként örülve neked.

Karjaidba hullottam mint oly boldog

S eggyé válhattam a mámorban veled.

Ma sincsen ez másként velünk, kettőnkkel.

Ej, de szomorú világ ölel körbe.

S mi mégis fittyet hányunk a világra,

Szerelmünk elküldi a bút a ködbe.

Mint kristálytiszta forrás, ezek vagyunk,

Ilyen a szívünk és ilyen a lelkünk.

Oltjuk szarvasoknak szomjúságait.

Az örök boldogság adatott nekünk.

(2016. november 6.)

FÁBIÁN JÓZSEF

Ha


Nem lennék mohó,

sietni nem szabad.

Ha már elállt szavad,

szólnék csak, hajtsunk rá, ohó!,

mert túl nagy most a tét:

az élet múlhat rajta,

egy élhető fajta,

hogy közösen álmodjunk mesét!

Tán bírná erőm,

átfontoltan kezdve, lassan,

majd gyorsulva, a magasban,

estve, vagy a déli verőn,

repüljünk a fellegekben,

nem magunkban: mind a ketten

szárnyra kapva a heverőn.


Sárgán aranyló nyárban


Sárgán aranyló nyárban kívánom nevetésed.

Rozsdásan barnálló őszön zsarátban izzik fel alakod.

Tél időn arcod a jégbe belevésed,

és újra virággal nyílik majd víg tavaszod.

Rád ragyog reggel a felkelő Nap képe.

Éjjel a Hold az ezüstöt hinti le rád.

Mély sötétben is csillog szemeidnek fénye,

némaságon is áthatol, ha dalra nyílik a szád.


Amióta neked énekelek


Amióta neked énekelek,

ércesebb és messzezengőbb dalom.

Te halld meg legelőbb, azt akarom,

hogy jobban megérthesd életemet,

mint mások, akik olvassák versem,

és homályosan, tükörből látnak

csak, előlük elrejtik az árnyak,

hogy' állok saját sorsommal perben.

Most minden ének egy irányba száll,

visszahangzik benned minden dalom.

Tágul a tér, messze tűnik határ,

szívedből a szerelmet akarom,

amely minden éjszaka oda vár,

ahol holdfény zenél a vágyakon.


Ölembe ült a vágy


Ölembe ült a vágy ma meztelen.

Ötven kiló, de lágy, és szállni látszott.

Vállamon sírt az ágyon, fesztelen,

és kezem arany hajával játszott.

Fülembe súgott édes titkokat,

miközben immár fertály óra elszelelt,

kizárva álmainkból másokat,

hiszen szívünk csordultig betelt.

A harkály újra ébredt már a téren,

felsikoltott sínjein a villamos,

az ágyásokból százezer szagos

virágból áradt illat, úgy, mint régen,

gondjaink elszálltak habos

felhők fölé, a tiszta légben.

Elvonult az ínség

Párkányod márványillatát adom neked,

míg pengeperemére simítom magam.

Ablakod megnyílt, eleddig rejtett neved

immár az öröklétig az enyém - ha van.

Véget értek most már az ínség évei,

meghízhat végre a soványka kis barom.

Ilyen bőségben még meddig is élheti

életét? Ezt tudni nem is akarhatom.

Jászolához járulhatna minden este,

ha lenne istállójában parányi zug;

megetethetné őt ott a gerlék teste,

akiknek nincsen is semmi nyilatkozatuk.

Minden varjú messzire elszállna - Hess te!

Itt nincsen fióka. - Nem lesz áldozatuk.

Kolarics Zoltán - Kolarics Zoltánné


A legszebb éveim azóta vannak,

mióta Tahiban a csókodat adtad.

8 éve már, hogy az oltár elé álltunk,

azóta szerelmünk szüntelenül lángol.

Ölelésbe fonódik össze két karunk,

ettől könnyebb a hétköznapunk.

Szerelmünk ékköve a két gyermek,

és a szívből jövő szerelmes versek.

Szeretjük a kettesben való kirándulást,

a bajban erősítjük, támogatjuk egymást.

Gyermekeim mosolyát nem láthatom,

de annak is örülök, ha gyakran hallhatom.

Házasságunk táplálja szeretetünk

és a kiapadhatatlan örök szerelemünk.


Kolarics Zoltánné, 2016.06.14

KÉT KARODBAN

Fáradt testem általad erőt kap s megpihen,

mikor két karod szorosan magához ölel.

Édes csókjaid ízét nagyon kedvelem,

mindig hiányzol, ha nem vagy mellettem.

Rád gondolok szüntelen, bárhol is vagyok,

s ha újra látlak, szemem csillagként ragyog.

Jól érzem magam, mikor Veled lehetek,

megbocsájtom hibáid, mert szeretlek!

Egész lánykoromban Reád vártam,

Mátraalmáson végre rád találtam.

Mindig hallani szeretném mosolyod,

boldog vagyok, ha hozzád bújhatok.

Nem titkolom, egyre jobban szeretlek,

fontos, hogy Neked örömet szerezzek!

Egész nagy kincs rejlik a szívedben,

feltárod azt a szép szerelmes versekben.

Kérlek, hogy nyílj meg előttem még jobban,

hiszen szeretlek holtodiglan-holtomiglan!

Kolarics Zoltánné, Budapest, 2016.08.07

EGYMÁS VÉDELMEZŐI

Egymás kezét fogva az oltár elé álltunk,
varázslatos pillanat, melyre évekig vártunk.
Ha válaszúthoz érsz, hallgass majd a szívedre,
nem kell félned, bízd magad nyugodtan Istenre!
Összeköt minket a sok együtt töltött pillanat,
ha kettesben lehetünk, boldognak érzem magamat.
Házasságunk ápolásán fáradozzunk szüntelen,
egymást segítve kevésbé fáj a küzdelem.
Örült szenvedéllyel testünk egymásba fonódik,
minden zavaró körülmény s a külvilág megszűnik.
Örökre Tied a szívem, csakis Érted élek,
köszönöm Istennek, hogy nekem adott Téged.
Naponta boldoggá tesszük szívünk választottját,
egymás kezét fogva járjuk az élet rögös útját,
Kolarics Zoltánné, 2015.09.30


LANKADATLAN SZERELEM


                                                  Már 10 éve, hogy egymásba szerettünk,

először barátok, majd szerelmesek lettünk.

Egymás kezét fogva a városban sétáltunk,

hogy ölelhessük egymást, gyakran megálltunk.

Ekkor karom futórózsaként ölelt át,

nem engedve szabadulni szíve választottját.

Mikor ajkunk összeért, lángolt a szívünk,

szerelmünkre az Úrtól áldást kértünk.

Szívünk azóta is egymásért hevesen dobog,

szerelmünknek lángja lankadatlan lobog.

A mindennapokban ez ad erőt Nekünk,

hogy boldogok legyünk, mindent megteszünk.

Világgá kiáltom, hogy szeretlek Téged,

Veled halálomig házasságban élek.

Így élünk mi együtt békében és szeretetben,

hármas szövetségben a jó Istennel.


Kolarics Zoltán, Budapest, 2016.06.13


RÁD TALÁLTAM

Ha majd felnézel a kéklő égre,
jusson eszedbe szemem kékje.
Nem kell nekem hírnév s vagyon
csak a Te szerelmed kell nagyon!
Üstökösként robbantál az életembe,
hívő vagyok, nem hiszek a véletlenben.
Jer hozzám kedvesem s ülj az ölembe,
hadd súgjak szerelmes szavakat a füledbe.
Kérlek, ébredj velem minden hajnalon,
s maradj velem örökre, csakis ezt akarom!
Szerelmedben megtaláltam életem értelmét,
kérlek, bocsáss meg régi fájó vétkemért!
Mindig hallani szeretném bájos mosolyod,
mely elűzi minden gondom s bánatom.
Együtt haladunk most már a közös cél felé,
s kéz a kézben állunk majd az Úr színe elé!

Kolarics Zoltán, 2007.02.06 Felsőszentmárton

Radmila Marković

Vasárnap volt

Vasárnap volt, hajnaltájt,

könnyedén megsimogattál,

forró csókkal szempillám

emelted, és mosolyogtál.

Vasárnap volt, hajnaltájt,

vágyat árasztó kezeddel

gyengéden magadhoz vonzottál,

remegni kezdett a lelkem.

Vasárnap volt, hajnaltájt,

láng csapott fel szivárvány,

és izzott a párnán,

vele együtt az egész világ.

Vasárnap volt, hajnaltájt,

két test lassú táncot járt,

majd gyorsabban szólt a dob,

reggelre ajkunk összeforrt.

Nap és árnyék

Halkan suhant el mellettünk

egy ifjú pár,

a mi ráncos kezünk

egy pillanatra összeért, és

mosollyal az arcodon,

szemed sugarában

jól tudom,

engem láttál ifjúnak, szépnek,

amint futottunk a szélben,

mint előbb az ifjú pár,

akkor kacagtunk, ott

csengett a levegőben

Idők messzesége

visszhangzik a légben

bizalmunk fonalát

semmi sem tépte ketté...

Messziről értünk a parki padra,

ahol az első csók örökre ott maradt,

minket vár, ha kisüt a nap,

mert mi már régen tudjuk,

árnyék nélkül nem süt a nap.

Énekelj nekem

Egy régi dalt szeretnék tőled hallani!

Azta kedveset, amivel magához tudsz ölelni.

Egyedül te vagy az, aki bódítón szárnyal velem.

Zölderdő felől mókus nevetve nekünk integet.

Őzike csodálkozva megcsókolja forró kezem.

Felejthetetlen, dalosan szárnyaló éjjelem,

kettőnk dalát ismét suttogd halkan a fülünkbe.

Ígéret

Szél zörget ajtót, ablakot,
e házba belépni most tilos!
Szobában érintetlen marad
a gyűrött paplan alatti hév,
lepedőbe bújt testből egész
zenekar, hullámzó erővel
simogat testet, csókkal suhan
gyorsuló ritmusba, felharsan
égi gyönyörrel egybeforrt kéj,
fuvola-hang ringat ölelést,
belelopja magát lelkünkbe,
lelkünkből pattan égi szikra,
sárga fény-hang ígéri, mondja,

hajnalpírral új élet fakad

víg mosollyal a paplan alatt..

Az örök

Ifjúság- szította szerelmem

ma fátyolba rejtve él bennem.

Félrelebben a lelki függöny,

távol lobban, izzik az örök.

Öröknek illata világot járt!

Házamban hűséges szívemre várt,

szép álmokkal, forró szerelemmel

karjaiban biztos öleléssel.

Öröknek erejével vörösen csaptak égig

a perzselő lángok, szerelmi táncról álmodik,

forró tenyér, gyengéd csók, sóhaj, mézédes sikoly.

Fény szűrődött át a végtelen hallhatatlanon.

Ifjúság- szította szerelem

ma fátyolba rejtve él bennem.

Rám mosolyog, és

fogja a kezem.

SZEDŐ TIBOR

Csak nézlek!

Megolvasom szemeidben álmaidat,
látom leheletedet a hidegben.
A szél messzire viszi hangodat,
porszem zuhan melletted szárnyvesztetten.

Megolvasom szemeidben vágyaidat,
szívverésed dobbanását hallom.
Kezem gyengéden simogatja arcodat,
szerelmes mivoltomat Neked adom.

Megolvasom szemeidben érzéseidet,
lelkem öleli testedet ragaszkodva.
Örömmel fogadom kedvességeidet,
Csak nézlek, szeretlek Téged bizakodva.

Delfinke


Hiányodról, Kulcsár Klaudiának

Hiányod nekem kellemetlen nagyon,
S óriási fájdalom,
Mivel azonban imádlak:
több időt fogok veled tölteni,
S ezt megfogadom,
S mit szólsz ehhez Drágaságom?

Egy Drága Hölgynek, Kulcsár Klaudiának

Hiányzol, mert szeretlek,
S hiányzol, mert tisztellek,
S soha el nem feledlek,
S 100000 csókot küldök Neked Drága aranyos lélek,
S mert nagyon-nagyon-nagyon szeretlek, szeretlek,
s szeretlek és ugyanennyire tisztellek, tisztellek, s tisztellek.Eredetileg 2010. május 7-én írtam!
Se formailag ,se pedig tartalmilag nem módosítottam!


P.R.-nek,2007.július közepén írva ...


Kérlek,ne gondold,

hogy Mindszent
Nekem nagy akadály,
De ha nem láthatlak,az
Viszont borzadály
Hiszen a vajszíved,
a tüneményes Lelked
Számomra Mind szent
,s kimondhatatlanul
Rengeteget jelent,
Az elérésükért
folytatott harcomra,
légyszi ,ne mondj ellent.


I. Mártának,Kellemes internetes " találkozás"


Meleg délutánon reád

bukkantam Drága Hölgyem,
Meglepett, itt,
így érintetted
meg szívemet.
Jóleső
szavaidat
csupán úgy magamba
szívtam,
s a kíváncsiság
motivált,
Nem tekinthettem
még meg az arcod,
mégis személyiséged
bennem
mélyen hatásossá vált.,
S magával ránt.Szeretném
hallani
a hangod,
S látni az orcád,
Megérinteni
szeretnélek Téged,
S a csodás természetben
lenni Véled,
S szeretnék örömöket
szerezni Néked.Kívánnék
két csodaszép
,egészséges
gyereket Tőled,
Egy fiút ,s egy lányt,
Azon lennék:Egyikőtök
se szenvedjen hiányt.Boldogan élnénk,
S egymást szeretve
,s megbecsülve ,
együtt lennénk,
Beszélgetnénk,
főzőcskéznénk,
Fűben
fetrengenénk,
S minden jót
művelnénk,
S egymást teljesen
,minden tekintetben
megismerni igyekeznénk,
Egymásban ,
S gyerekeinkben,
Mindenben folyton
örömünket
lelnénk,
Egymás kívánságait
teljesítenénk,
Vidámságot teremtenénk.:)


KOVÁCS LILI versei


PÁLFI HENRIETT


M-ámor

Új erőt adott. Másfajta erőt. Egyfajta biztonságot. Pedig maga a kapcsolat a bizonytalannál is bizonytalanabb volt. Mégis hatalmas Béke járta át a szívem, lelkem. A hozzá-tartozás nyugalma. Fogalmam sincs miért éreztem ezt. Belülről jött, egészen mélyről.

Emlékszem, miután az első találkozásunk után hazamentem. Megálltam a tükör előtt, néztem magamat. És közben éreztem, hogy ketten állunk ott. Ő+én. Együtt, összetartozva. Bennem élt. Mély bizonyossággal éreztem, hogy hozzám tartozik.

Kalandként indult. Lefeküdtünk, ennyi. Bírtam a személyiségét, és élveztem, kívántam a testét. Felszabadító volt a "lesz, ahogyan lennie kell" tudata. Hagytam sodródni magam. Életemben először. Lebegő, boldog érzés. Függőségek nélkül. Aztán mégis belebonyolódtam. Beleszerettem.

Kicsit bezárkóztam magamba. Magamba, és belé. Néha azt éreztem, mintha lakatra zártam volna a lelkem, és a lakásomba a testem. Kalandokra vágtam, egy csomó dolgot ki akartam próbálni. Elillant. Egy dologba vegyítettem mindent: őbelé.

Néha elmerengek, a fotóját csendesen bámulva. Elmerengek... a képernyőn át a tekintetében, a nyaka szépségében, az arcszőrzetében. Figyelem az orrának szép vonalát. A száját... ami megbizsergette a szám. Képek villannak fel... és érintések. Mozdulatok. Apróságok.

Amikor először megpillantottam a kávézó előtt, ahogy lazán dobta el a cigarettacsikkjét. Ahogy belém hasított, hogy sokkal jobban néz ki, mint gondoltam. Ahogy megőrjített a vágy, hogy megérintsem a karját. Ahogy megdobbant a szívem, amikor küldte az első üzenetét. Ahogy az autójába ülve ösztönösen majdnem megcsókoltam. Ahogy elérzékenyültem, amikor azt mondta, hozott nekem pulcsit. Ahogy ültünk egymás mellett a Duna parton. Ahogy éreztem a teste melegét, amikor a válla a vállamhoz ért. Ahogy rám nézett és én elkaptam a tekintetem, nehogy észrevegye a szemeimben az iránta érzett vágyam.

Amikor először megcsókolt, és láthattam közelről az arcát, a száját. Az érzést, amikor a nyelve a nyelvemhez ért. Ahogy elborult az agyam az előtte soha nem érzett orgazmus-tömegtől. Ahogy alulról a férfiassága, felülről az érzései keresztezték bennem egymást. Ahogy beszélgettünk és, ahogy rám nevetett időnként. Ahogy a mellkasán pihenve éreztem a szívdobogását. Ahogy a lelkét kitárva beszélt. Ahogy az ölében ülve, az arcát simogatva rácsodálkoztam, hogy mennyire szép; hozzáfoghatatlanul szép. Ahogy magamhoz öleltem a pulcsiját és magamba szívtam annak illatát.

Ahogy indulás előtt átölelve átvillant az agyamon, hogy talán utoljára látom. A magasságát, ahogy búcsúzóul fölém hajolt. Ahogy az ajtóból visszaszólt: köszönöm...

KÖSZÖNÖM!

Gubanc

Furcsa dolog ez a szerelem. Leszületik egy ember, valahol a nagyvilágban. Közünk sincs hozzá, nincs vérvonal, nincs rokonság, nincs semmi ami indokolja, hogy épp őt válasszuk ki. Aztán egyik pillanatról a másikra fontosabbá válik mindennél és mindenkinél. Minden molekulánkat birtokba veszi. Beférkőzik minden sejtünkbe. Nem tudjuk kitépni onnan, mert nélküle nem vagyunk.

Szépen megalkották Odafent a testünket, hogy egymásba passzoljunk, hogy egymásba kelljen lennünk fizikailag ahhoz, hogy a világ legteljesebb érzését élhessük át testileg. Ami aztán összeragasztja a lelkünket is. A világ legcsodálatosabb dolga ez. Ennél talán már csak az csodálatosabb, hogy ebből az összefonódásból új Élet képes fejlődni.

Néha elgondolkozom rajta, hogy vajon miért ragaszkodom Hozzá ennyire? Miért van szükségem valakire, aki nemrég még csak egy idegen volt a nagyvilágból? Akiről azt sem tudtam, hogy létezik. Aki "csak" egy másik ember. Éppen olyan ember, amilyenből több-milliárd szaladgál ebben a világban. Nekem mégis az egyetlenegy. Az az egyetlenegy, aki csak egy másik ugyan, de mégis egy lett velem. Akit nem tudok kitépni magamból. Az érzéseimből, a gondolataimból, nem is tudom honnan. Mert mindenemben ott van. Nincs az a távolság, nincs az a történés ami akár csak kicsit is kiszakíthatna belőle belőlem. Itt lüktet bennem. Talán az Ő elevenségétől folyik a vér az ereimben, és talán Tőle dobog anatómiailag is a szívem. Semmi hétköznapi dolgot nem tudok tenni anélkül, hogy abban a mozdulatban ne lenne benne. Egy pohár víz töltésében is ott van a keze a kezemben.

Érdekes, hogy mennyi érzelmet képes kihozni belőlem ez a Pasi. Mennyi idegszálam rezdül, mennyi minden mozdul meg bennem már attól is, hogy Rá gondolok. Ellágyulok, szétesek, megadom magam. Elvegyülök. Megszűnök. Érzem Őt. A testemmel, mintha érintene. Az elmémmel, mintha előttem állna és látnám. A lelkemmel, mintha bennem élne.

Hálás vagyok, amiért megtaláltam Őt. Sokszor tűnődöm csendesen, vajon miért születtem erre a világra. Talán épp ÉRTE. Minden pillanatért amiben Vele, szinte Benne dobban a szívem. Itt lüktet az ereimben minden érintése, hangja, rezdülése. Tekintetében létének minden beleégett villanása. Életének minden gyötrődése és boldogsága. A tapasztalásai... a Sorsa, mely az én Sorsommal pillanatokra összefonódva adott értéket az életemhez, hogy több lehessek Általa.

A szeretetben nincs se tér, se idő. Csak tiszta megadás, csak tiszta és mély érzelem. Magamba fogadom és őrzöm. Teljes béke, teljes megadás ez.

Megbízom Benne. Megnyílok Neki. Odaadom mindenem, hogy elvehessem mindenét. Hogy bennem legyen a testének egy része, amit mind mélyebbre kívánok, mintha a börtönömbe tudnám zárni, hogy aztán soha el ne engedjem. De nem csak a testét fogadom be ilyenkor. A combjaimmal együtt a lelkemet is kinyitom, hogy az Ő lelke is belém bújhasson. Hogy együtt lehessünk. Hogy érezze, mindenem az Övé és, hogy érezzem nekem adta magát. Egyszerre adom oda magam, és birtoklom Őt. Kéjes, kontrasztos, különleges. Mint Ő maga.

Mint Ő maga. Aki mocskosul tiszta, kedvesen határozott, intelligensen trágár, emberien állati, óvóan vad, feszesen laza, összeszedetten szétcsúszott.

A szeretkezéseinkben egyszerre idegen és természetes, bizarr és felemelő. Akár a hullámvasút. Végeláthatatlan körökre akarsz "befizetni", mert az adrenalin folyamatosan nő, és minden alkalom egyre veszélyesebben izgató.

Izgató... akárcsak érezni az egész testét. A mellszőrzete finom érintésén keresztül a mellizmai feszülését. Egész testén áthúzódó melegségét, a lábszárunktól a combunkig, az egész hátamon-mellkasán át, a karunk érintéséig. Fel a nyakamig, ahol a forró lehelete melegít és ahol az arcunk összeér. Annyira közel, annyira eggyé-válva, hogy teljesen megszűnjek létezni benne, hogy aztán egy egybeolvadt, összegubancolódott, lüktető kéj-tömeggé váljunk. A szerelem legmélyebb pillanata ez, melyben lángol felettem a teste, és az én lelkem alatta. Egy szerelmes nő legszerelmesebb, legintimebb, legkitöltőbb percei ezek.

Szeretem simogatni a békésen megpihent arcát. Szeretem figyelni a rajta húzódó barázdákat és szeretek eltűnődni, vajon melyiket milyen érzés húzta rajta. Eltűnődni, hogy mennyi mosoly, mennyi könnycsepp, milyen örömök és bánatok vájták azokat a mélyedéseket, hogy aztán ilyen tökéletessé válhasson az arca. Nekem a legtökéletesebbé. Eltűnődöm, hogy van-e olyan redő, amit esetleg én rajzoltam oda. Közben felkutatom rajta a még érintetlen helyeket, és odaképzelem az én szeretetem festette legszebb ráncocskát.

Néha meg kellene állítani az időt, hogy a lelkünk melegségét megőrizve, a mozdulatlanság varázsában maradhassunk. A pillanat örökkévalóságában. Szorítani, és érezni, hallani a szíve heves dobogását. Nem lehet megtartani ezeket a pillanatokat... de mélyre zárni, féltve őrizni igen. Nem baj, ha elmegy... ezt nem tudja magával vinni.

VARGA ÁRPÁD

Gondolati szerelem

Nincs olyan testi szerelem,

mely csak hasonlót adhatna nekem;

ha a gondolatit felváltja a testiség,

én már senkire sem várhatnék.

Vajon az írás hallgatag?

Ha hallgatag, vajon miért zavar?

Kavarva kerülgeti fény éji szívemet;

még nem szóltak, hogy már nem lehet.

Rejtjel... vagy kód... vagy kárhozat,

ha régi ihlet merítette az

áldozat, melybe láthatót fest a remény... Bár

test helyett érzelmi a nyeremény.

Miért is jó gondolati

szerelmesnek lenni, kínt szenvedni?

Hiszen ez az érzés a teremtő napokhoz

hűtlen végzés, mint a bőr a csonthoz.

Mégis megéltet, zenéltet,

levedli színre szagát a létnek;

majd elbújik, jó hangosan, hogy meg ne lássam,

s hogy néha haljak csak belé... lágyan...



Nosztalgiaszerelem

Fásult gondvilágban egy

kicsiny, halk szív zöreje

emészti dobbanással:

nosztalgiaszerelem.

Lehet, hogy ő nem érez,

de minden mozdulata

számomra a szerelem

kis rózsaszimbóluma.


Szemednek fénye

Tetszik a szemed, oly megfoghatatlan

Hatalmába kerített: ez vitathatatlan

Egyszer kínoz, másszor erővel tölt

S téged angyalként magára ölt.

Ne fordulj el kérlek, nézz a szemembe

Emlékezve később hadd jussak eszedbe

Hadd jussak eszedbe, érzéki szemedbe

Hadd kerülhessek bele a szívedbe.

Lenyűgöz, amikor rám nézel

Érzem, valamit te is érzel

Pillants rám bátran jelezvén nekem

Hogy szeretsz s hogy elhihetem.

De ne hagyd kihunyni szemednek fényét!

Ne hagyd elrejtőzni szerelmednek tényét!

Láss meg végre kérlek, ne légy vak

Vagy hiába könyörgök? Hiába bíztatlak?

Sajnálni fogod az időt

Mit nem nekem adtál

Hogy szíved elől elszalasztottál.

Hisz kész vagyok az áldozatra

Veled élni évszázadokra

Vagy csak évtizedről évtizedre

Veled élni egy egész életre.

Végül, ha már együtt láttunk minden színt

Átélve rajta hosszú sok gyötrő kínt

Boldogan lássuk meg földi utunk végét

Szemeinknek örökre kialvó fényét.


Holdfénytánc

Szereted a titkokat?

Szereted a látványt?

Szeretnél úgy titkokat,

hogy ne tudják, hogy láttál?

Szeretnél ismerni,

lelkemmel heverni

egy zöld színű tisztáson -

kebelemből enni?

Mit szeretnél, ó mondd?

Éreztél már ilyet?

A kíváncsiság a Hold -

kinek gondja, az fizet.

Éhes melegben a parti tűzzel

játszva parázslik a fény, éjben

táncol a mosoly; úgy vagyunk még,

mint két lehulló, csak hulló

falevél.

Mi lesz ebből? Mindenki ezt kérdi;

mindenki itt áll meg, vagy innentől méri.

Mennyit bír lábunk, holdbéli táncunk:

eltotyogjuk, vagy csak zsigerből járjuk?

Megunhatatlan s a bűnben fon hitet;

a sorsé a döntés - ki mást hisz, az fizet.

Álnok, vad éji dala halkan tör rájuk,

s ha megkerülnek reggel, a Hold a képmásuk.


Veled álmodtam

Ma megint veled álmodtam

S még szebb voltál álmomban

Mint hét napoknak gyötrő során

Ó, miért keltem fel ily korán

Láttam arcod olyan tisztán

Mintha már előttem állnál

Szemednek kékségét is látván

Tengert varázsoló látvány

Akaratlan álmom halkan súgja

Gondolatom még most sem tudja

Miért marcangolsz mindig folyton

Miért jössz elő, ha elalszom

Amúgy jó érzéssel tölt, nem bánom

Sőt esténként már alig várom

Hogy veled újból találkozzam

Szerelmes színű álmomban

(Barcs, 2001. január 15.)

Tóth Dániel ( Szabadka)

Kreatív szerelem

Nyári éjjel

tó fölött lobbanó,

életek élén

rohanó cirkusz.

Éled a test,

Holtakat ébreszt.

Két tűzmadár

reszketve repdes,

Két eperfa

a viharban reszket,

Két szellem

a pokolban szenved.

Érzed már,

az illatot mi átjár mindent ?

Érzed azt

minden apró elemedben ?

Nyugodj hát meg,

mert ez egy kreatív szerelem.


Egy hely

Vár rám egy hely,

egy hely ahol meggörbül a tér,

és elvész az idő.

Ott majd találkozunk,

s csillagporral

ölellek át

újra meg újra.

Vár rám egy hely,

egy hely ahol nincs más,

csak te meg én.

Iagzából ez

hazugság,

már nem lesz

olyan, hogy te meg én.

Mert ott már nem dobog a szív,

s nem folyik a vér.

Egyek leszünk,

mindörökkön örökké.


Üzenet Ádámtól Évának

Hullott már könnyed?

Nem hinném...

Te túl magasan szállsz ahhoz.

Nézz rám végre.

Látod a szememben a vad csillogást,

mely lelkem tüzéből táplálkozik?

Te is hagyj el,

mint mások.

Mire vársz?

Csináld!

Hisz látod, hogy

csakis erre vágyok.

Már úgyis hozzászoktam a sötétséghez.

Remény?

Az még akad bennem.

Csak sajnos nem értelek,

s te sem engem.

Jó ez így?

Nem hinném.

Kínos ez a szikra mi kettőnk közt

olykor fellobban.

Remélem még találkozunk,

mert szerintem nagyon szép vagy.


Kőszív

Kedves vagy velem,

és ezért azt hiszem ez szerelem,

De nem.

Csak magamat bódítom,

mert neked nem kell senki.

Valamiért mégis

elhívtál vacsorázni,

s én ezt nem értem.

Kint ültünk

este a padon,

kezem a tiédhez ért,

s te erre te rámmosolyogtál.

Ezek után miért hinnék neked?

Csak át akarsz verni?

Azt akarod, hogy szenvedjek?

Tényleg nem értelek.

Azt mondod nálam

jobbat nem találhatsz,

s mégis azt látom,

mást keresel.

Nem más személyt,

hanem valakit bennem,

de sajnos én ez vagyok aki,

s az is maradok,

más már nem leszek.

Sem érted, sem senki másért.

HORVÁTH MÁRIA

El nem múló vágy

Fülem hallja lelkem hangját,
mélyből jövő sóhajtását.
Meg nem szűnő érzelemmel
kínjaimnak nagy fájdalmát.Aranyszállal szőttem bele
hozzád szóló üzenetem.
Minden betű, fénylő kincsem,
ez ragyog az én szívemben.Emlékeim visszatérnek,
érzéseim repítenek.
Vágyó testem érted remeg,
a szívem meg érted eped.Mindörökre érted lángol,
még a hangodat is hallom.
Veled kelek, veled hálok,
nélküled én árva vagyok.Látom ágyad képzeletben,
ég a vágyam, mikor fekszem.
Új életre hív a napfény,
lelkemben még él a remény.

Örökké veled

Csókod íze az Én számon,
legjobb gyógyír a világon.
Édes, finom, tőled kapom,
gyümölcs vagy a kerti fámon!Napnak éltető fényében,
égő szerelmünk tüzében.
Tűzparipán vittél engem,
repültünk a fellegekben.Szeretsz nagyon, tudom, érzem,
viszonzásom nem szégyellem.
Boldog szívem, ragyog lelkem,
akit vártam ölelhetem.Bizsereg az egész lényem,
már örökre tied lettem.
Megfürdök a tiszta fényben,
tied az én testem, lelkem.Szád a számat megérintve,
szikrákat szórtunk az égre.
Szivárványt a kék mezőre,
bárányfelhőkkel díszítve.Szárnyaidra vettél engem,
szállunk most a szerelemmel.
Vágyunk soha nem múlhat el,
Te lettél a nagy Ő nekem.Te vagy, aki kellesz nekem,
elvarázsolt ember lettem.
Már az enyém vagy egészen,
egyedül, és csakis nekem.Szép az élet, hisz mi ketten,
tiszta, igaz szerelemben.
Bennem örök az érzelem,
most már tied az életem..

www.omlit.hu

Apróhirdető partnerünk: www.1000aprohirdetes.multiapro.com